Együtt a siker felé
Nortyx logo
Hogyan legyünk Rocksztárok? 1.rész

Hogyan legyünk Rocksztárok? 1.rész

Hogyan legyünk Rocksztárok? 1.rész (forrás: Planet Z, No.02)

Lukács Peta interjú

 

Rocksztár akarsz lenni? Gitározol egy ideje? Felmerült már benned egy rakás kérdés, amit nem mertél megkérdezni a jobbaktól? Mi most megtettük. Riporterünket (Planet Z), Tóth Andrást küldtük el, hogy kinyomozzon sok olyan dol­got, ami érdekes lehet minden kezdő és ha­ladó gitáros illetve zenész számára. Interjú­alanyunk nem is lehetett volna más, mint Lukács Peta „gitárhős", akit a zenei szakma a hazai szintér egyik legtehetségesebb muzsikusaként ismer.

 

Kezdjük azzal, hogy néha úgy tűnik a ritmusjáték és a riffek/témák megszólaltatása a talán legalulbecsültebb része a gitározás­nak. Mindenki szólózni akar, mint Steve Vai.

 

Igen, bár én az utóbbi 10 évben pont azt láttam, hogy a szólógitározás lett ciki. Vannak, akik szólózni akarnak, sokan viszont ritmusgitárosnak készülnek, és tojnak bele az egészbe: „Minek menjek tanárhoz? A kvin­teket én is meg tudom fogni, jó lesz az úgy!". Pedig, főleg ha a rockzenét nézzük, ez egy nagyon fontos poszt. Több olyan világhírű gitáros van, akik a ritmusjátékukról lettek híresek, mint mondjuk James Hetfield vagy Dave Mustaine meg még egy csomó olyan arc, aki életében egyetlen szólót nem ját­szott el, etalon mégis, mint pl. Scott lan az Anthraxből. Ez legalább akkora figyelmet és gyakorlást követel meg, mint maga a szólógitározás. Az első tanácsom az lenne tehát, hogy akármilyen szinten és zenei stí­lusban akar az ember a gitározással, vagy bármilyen hangszerrel foglalkozni, a tanu­lást meg a gyakorlást nem lehet kikerülni.

 

Szó.val nem elég a skálázás?

 

Abszolút nem! Az utóbbi idők­ben egyre nagyobb súlyt fektettem tanítá­somban a ritmusgyakorlatokra, meg magára a ritmizálásra, ami a szólógitározásban is fontos.

 

Sok zenésztől hallottam azt, hogy „én nem fogok metronómra játszani, az megöli érzést..."

 

Lukács Peta: Ez egy érdekes kérdés, mert a stílusok más-más „time"-ot, vagy ha úgy tet­szik „dögösséget" követelnek meg. Ez az, ami bizonyos műfajokban, nagyon nagy idé­zőjelben egyfajta pontatlanság. Az emberek által játszott zenét a géppel előállítottól az különbözteti meg, hogy nem teljesen pontos, hiszen az embernek van egy pici, jó értel­emben vett lötyögése, amit viszont lehet és kell is irányítani. Több műfajban is működik, az úgynevezett „mögé játszás", amikor a metronómhoz képest az ember szándékosan késik egy hangyányit. A rockzenében talán kevésbé jellemző, de a latin zenékben, a jazzben, vagy a bluesban alap. Persze ez nem az össze-vissza lötyögős pontatlan­ság, hanem a tempó tudatos visszahúzása, ami közepes vagy lassú számoknál tud igazán jótékony lenni.

 

Sietni nem szokás?

 

Lukács Peta: Nem, elé menni tilos. Ha valaki sietősen a metronóm elé játszik akkor nem a tudatos késés fordítottja következik be, tehát nem pörgősebb lesz az egész, hanem idegesebb, kapkodósabb és szimplán rosszabb. Aki nem a mögé játszásos „vissza­húzást" szeretné, ami adott esetben tényleg ad dögöt a zenének, annak gépi pontosságú­nak kell lennie. Ez utóbbi főleg a moder­nebb rockzenéknél dominál.

 

Mit tehet egy gitáros a maga kis világában a hangszerelésért? Van ennek jelentősége a rockzenében?

 

Lukács Peta: Van és elég fontos dolog, ráadá­sul egy gitárosnak igen nagy feladatai van­nak ezen a téren is. Az talán a legmacerásabb az egészben, hogy a zenészek nagy része egy szál hangszeren írja meg a nótát. Kitalál­ja a kis gitárriffjeit meg a kíséreteket, és nem tudja, hogy amikor lemegy a próbahelyre és előkerül a dobos, a basszusgitáros, meg a másik gitáros is, a témákat nem feltétlenül ugyanúgy kell játszani, mint otthon. Hiszen az ember mindig törekszik arra, hogy minél vastagabban, minél hiánytalanabbul szólja­nak a dolgok, tehát értelemszerűen minden fekvésben, minden bömböljön ezerrel, mi­közben egyedül gyakorol.A zongoristák például jobb kézzel fogják a harmóniát, ballal a basszusokat hozzá, és még tovább töltik a hangzást magas díszítésekkel. Egy zenekarnál viszont tisztában kell lenni azzal, hogy minden hangszernek megvan a szerepe, spektrálisan, azaz hangkép vagy frekvenciák szempontjából is. A gitár, ha tetszik, ha nem, a középtartományban szól. Sokszor előforduló hiba, hogy a gitárosok a „mid” potmétert letekerik, a mélyet és a magasat meg jól felcsavarják. Ilyenkor pont a gitár hangját ölik meg, mert ez a beállítás önmagában jó zúzósan, „dzsidzsisen” szól, de amint mellé kerül a basszusgitár, a dob meg az ének, már használhatatlan. Ilyenkor kezdődik a szó szoros értelmében vett „hangverseny”: még hangosabbra tekerjük a gitárt, aztán a többi hangszert hozzá, és a végén ott tartunk, hogy minden elviselhetetlenül hangos és gerjed, de még mindig nem érteni, hogy ki mit játszik. Tisztában kell lenni vele, hogy ki milyen helyen van a zenekarban és ha olyan alapvető hibákat nem követ el az ember, hogy kivágja agyig a közepet, akkor már hozzátett valamit a hangszereléshez. Ugyanez vonatkozik magára a játékmódra is. Az ultra-brutál, riffelős zenekaroknál pl. abszolút bevett dolog, hogy a hangszerek uniszónóban nyomják, azaz ugyanazt a témát játssza a gitár meg a basszusgitár. Ezzel nincs semmi baj, teljesen elfogadott dolog, hiszen stúdióban is többször játsszák fel ugyanazt a témát, hogy vastagabban szóljon. Az ének szintén a középtartományban szól és ilyen szempontból sem probléma, ha a gitár lent riffel a basszusgitárral, mert akkor megmarad a középlágé a vokálnak. Másfelől, ha éppen nem riffelés megy, akkor nem baj, ha tud harmóniákat is használni az ember, és tölteni egy kicsit a magasabb fekvésekben. Olyan részekben pedig, ahol nincs ének, sokszor még erőteljesebben tud megszólalni egy riff, he nem csak lent játsszuk, hanem ha van két gitáros, akkor az egyik egy oktávval följebb, kvartállásban (így a kvint fölötti oktáv is megszólal), ezzel is vastagítva. Van egy csomó ilyen és hasonló apró trükk, ami végső soron már hangszerelés, és jobbá lehet vele tenni a zenét.  

 

Mia helyzet ott, ahol nagyon lehangolják a gitárokat?

 

Gitáron ez leginkább húrkérdés, de hangszer- és erősítőfüggő is. Az a véleményem, hogy érdemes egészséges módon használni a fülünket és alapvetően a természet adta hangokat, hangzásokat keresni. Persze az elektromos gitár már önmagában sem természetes hang és néha nagyon jó dolgokat lehet kihozni azzal, hogy pont nem úgy csinálja az ember, ahogy az standard lenne. Lehet ezzel kísérletezni, de ha egy zenekarról van szó, akkor érdemes használni a fülünket, méghozzá az egész bandát hallgatva. Ha az ember lehangolja a gitárt, akkor az sokkal vastagabban, mélyebb tónussal fog megszólalni, de ha agyonhajtja a mélyeket, attól egy idő után már nem vastagabb lesz a hang, hanem sokkal dzsungább, koszosabb, érthetetlenebb. Ez lehet, hogy magában tök jól szól, de egy zenekar esetében már nem feltétlenül. Pláne ha mindez nem egy stúdióban-ahol azért lehet egy csomó mindent utólag orvosolni, és könnyebben kontrollálhatóak az extrém beállítások is-, hanem egy rossz akusztikájú teremben, klubban, kocsmában történik. Ha az ember tolja fel a mélyeket, elkerülhetetlen lesz, hogy egy idő után kezd bebúgni az egész terem, begerjeszti a mikrofonokat vagy a mélyládákat vagy éppen az állótam kezd berezonálni bizonyos frekvenciákra. Ilyenkor a hangmérnöknek már a tamból kell visszavennie, vagy kivágni a mélyeket belőle és máris az erdőben vagyunk, míg ha az ember köt egy kis kompromisszumot és elfogadja, hogy a gitártól nem feltétlenül kell várni, hogy bálnaszív-effektust produkál, hanem azt ráhagyja a basszusgitárosra, akkor sokkal könnyebben kezelhető lesz az egész zenekar kifelé is.

 

És mi a helyzet a mikrofonozással meg az effektekkel, erősítőszimulációs pedálokkal?

 

Egyre többen látszanak már vonalból, azaz hangfal nélkül, közvetlenül az effektből, ami mára abszolút elfogadott dolog lett, bár régen nem nagyon volt elképzelhető, hogy hangfal nélkül jó gitárhangot lehessen csinálni. Ebben az esetben nagyon fontos, hogy amikor vonalból játszik az ember, mindenképpen használja a hangfalszimulációt, amikor meg erősítőn, akkor kapcsolja ki ezt a funkciót, mert abból lesz a rettenetes dobozhang. Ez utóbbi esetben lép be a képbe a mikrofonozás, amire szintén nem árt odafigyelni. Nem mindig van rá mód, hogy az ember kintről is meghallgassa a hangzást, de magamnál például tudom, hogy a jelenlegi beállításom mellett, ha egy Shure SM57-et odatesznek valamelyik hangszóró kúpjának a széléhez merőlegesen, azzal olyan nagyon-nagyon mellényúlni nem lehet. Ugyanez másoknak is jó kiindulási alapot adhat. Tudom, hogy sokan vannak, akiknek már elegük van az SM57-ből, de én azt vallom, hogy ezzel a mikrofonnal igazán mellélőni senki nem fog. Lehet kísérletezni újabbakkal, modernebbekkel, de megmaradnak a standardek, amik akkor jönnek jól, amikor az ember nem tudja, hogy merre induljon el. Hogy végül miként szól a koncert, a valamennyire a zenekar felelőssége is. Van, aki a hangmérnököt hibáztatja mindenért, és persze előfordulhat, hogy tényleg ő szúrja el, de nem ritkán a zenekar használ olyan beállításokat, amiket lehetetlen hangosítani. Egy biztos, ha az ember úgy állítja be a cuccát, hogy fönt a zenekarral a színpadon jól szóljon, akkor már tényleg nem rajta fog múlni.

 

Essen szó egy picit a kontrolládákról, arról, hogy a zenészek mit kérjenek magukból a színpadon?

 

Nagyon nem szeretek a színpadon kontroll-ládát használni, csak akkor, ha a színpad tényleg olyan nagy, hogy nincs más megoldás, vagy van egy billentyűs a zenekarban, akit hallani kell. A saját gitáromat szinte soha sem szoktam a kontrollba visszakérni. Klubokban, relatíve kisebb helyeken az akusztikusan a leghangosabb hangszer, azaz a dob hangerejéhez érdemes belőnie mindenkinek a saját cuccát, hogy ne kezdődjön el a korábban már említett szó szerinti hangverseny, hogy „még egy kicsit ebből” meg „még abból”, meg „most már megint nem hallom a dobot”. Nyilvánvaló, hogy ha a másik gitáros a színpad túlsó végén van, akkor érdemes belőle kicsit bekérni a kontrollba, de ha már jobban hallom őt, mint magamat, akkor ne magamból kérjek még egy kicsit, hanem belőle kevesebbet. Másképp a végeredmény az lesz, hogy senki nem ért semmit, de borzasztó hangos a színpad és ez beleszól a kinti hangzásba is. Hiszen a színpadon mikrofonok vannak, amikbe beleszól a kontroll ládákból jövő hang is, és így egyrészt megnő a gerjedés veszélye, másrészt egy idő után az énekest, aki akusztikusan a leghalkabb a színpadon, már nem lehet kihangosítani, mert az ő mikrofonja is szedi össze a többieket.

 

Ismerős kép a hangmérnökök és a kezdő zenészek civakodása: a gitáros panaszkodik, hogy nem hallja magát és még tekerne az erősítőre, a keverős meg már húzatná vissza az alapokat.

 

Nem árt tudni, hogy a gitárhangfalak nagyon irányítottak, azaz a hangjuk előre, egyenesen, kvázi „csőben” terjed. Pláne ha méretben-és nem feltétlenül teljesítményben-kis erősítőm van, mondjuk egy kombó, ami lent van a földön, én meg előtte állok, akkor nem sokat hallok belőle, viszont, mivel a színpad általában magasabban van, a hangja pont a hangtechnikus vagy a közönség első sorának az agyát viszi le. Ha van rá mód, ne pont az erősítő előtt álljunk egy fél méterrel, kis helyen pedig, ahol ez nem lehetséges, rakjuk egy picit följebb az erősítőt, persze azért nem fejmagasságba. A másik módszer, ami nagyon jól tud működni, hogy a gitáralapokat nem arccal a közönség felé, hanem kilencven fokkal elfordítva a színpad két oldalára tesszük fel. Ezt rockzenekarok nem mindig szokták szeretni, mert az imagehez az is hozzátartozik, hogy a zenész háta mögött álljon ott az erősítőfal, képviselve a szép hagyományt, hogy 12 hangfal van mögöttünk, tehát jó zenekar vagyunk. Megjegyzem egyébként, hogy általában a legnagyobb zenekaroknál sem szól mindegyik, csak az a néhány amit bemikrofonoztak. A többi tényleg csak a látvány miatt van felrakva. Régen azért volt más helyzet, mert nem olyan módon használják a cuccokat, mint most. Akkoriban csak éneket meg dobot adtak ki, a gitár meg a bőgő pedig a színpadról az erősítőkből szólt. Ezért volt pl. Hendrixnél annyi láda fönt. Manapság viszont már bevett dolog az erősítő oldalra, befordítva kirakni és oldalról a színpad felé használni. Így mindenki jobban hallja a gitárost, aki nem fog kifelé, a frontra szólni, a keverős meg nem fogja leugatni őt, hogy halkítson már. Profi szinten vannak más megoldások, amik persze kötségesebbek, mint pl. a fülhallgatós kontroll vagy amit a Korn csinált az Untouchables lemez idején. Abban az időben sokat kísérleteztek a gitárhangzásokkal, és úgy találták, hogy ha a ládákat lefektetik a földre, akkor más a hangzás, és ez jobban tetszett nekik. Így vették fel a lemezt, majd a turnéhoz rácsos színpadrendszert találtak ki, a hangfalak pedig alattuk voltak. Ez azért is jó volt, mert nem szóltak kifelé a frontra, tehát a hangmérnököt nem zavarták, a zenészek meg kristálytisztán hallották magukat. Miután azonban a Planet Z olvasói közöttmvalószínűleg elenyésző számban vannak dollármilliókból turnékat szervező világsztárok, a gyakorlatban is használható tanács maradjon az, hogy az ember megemeli vagy oldalról befordítja az erősítőjét.

  • Hogyan legyünk Rocksztárok? 1.rész
2016/11/01