Hogyan legyünk Rocksztárok? 2.rész

Varga Zoltán (Hangmérnök) interjú

Sokszor nyilatkozzák azt a külföldi zenekarok, hogy komoly projektek előtt az egész lemezt „feldemózzák", „preprodukciót csinálnak"... Nálatok is így van?

Bakeryben mindig készül valamilyen preprodukció nagylemez esetében. Az esetek 80%-ában itt vesszük fel két nap alatt, a maradék 20 %-ában pedig már rögzített felvételeket hallgatunk. Így szűrjük ki a hibalehetősé­geket, mint például rossz-e egy dalnál a tempóválasztás, a dobpörgetés (break) a refrén előtt, a basszusmenet, stb. Rengeteg időt spórolhatunk azzal, ha ezeket a dolgokat átnézzük, és a zenekarnak is jobb előre eldönteni, hogy egy adott felvetés - pl. miért ne a kedvenc cinjét üsse a dobos - jogos-e vagy sem, mint majd a rendes felvételek alatt tökölni órákat ugyanezzel a kérdéssel.

Mire figyeljenek még a zenekarok?

Mindkét félnek rugalmasnak kell lennie. A jó anyag előfeltétele, hogy hangszerelésileg is rendben legyen. A hangmérnöknek emiatt kell ha­tározottnak lennie, és nem azért, mert ez az ő stúdiója, és „örülhet a zenekar, ha bejöhet". Fontos, hogy a zenész ezt felismerje, és tudjon el­fogadni bizonyos tanácsokat, például, ha valami zeneelméletileg nem jó. Erre nem illik azt mondani, hogy „de nekem ez így tetszik"! A legtöbbjük általában belátja, ha a zenekarát tartja szem előtt. Persze az is lehet, hogy a banda nem hajlandó együttműködni, büszkeségből vagy azért, mert annyira amatőr, hogy a demós státuszra sem alkalmas még. Az is előfordul, hogy egy csapat nagyon negatív tapasztalatokkal érkezik, mert rossz volt a stúdió, ahol az előző anyagukat rögzítették. Nem egy­szer hallani régebbi felvételekről beszélgetve, hogy „ott a stúdióban még milyen jól szólt, aztán hazavittük és már nem volt az igazi", meg „rosszak a magyar stúdiók, mert nem szólnak úgy a hangszerek, ahogy szeret­nénk". Az elmúlt 6-8 évben azonban olyan fejlődés indult el a hazai stúdiók terén, aminek következtében már rengeteg, igazán színvonalas anyag lát napvilágot.

Mennyi múlik a hangmérnökön és a pénzen?

Egy projekt durván fele-fele arányban múlik a stúdiós erőforrásokon - a szakértelmen, az időn - és a zenekaron. Például, ha a bandában rossz a dobos, már 30 %-ot elvitt magával, és ha még az énekes is rossz, akkor meg vége! (nevet) Külföldről nem is tudok erre példát hozni, mert mindig megoldják, hogy a „gyenge tag" helyett más játssza fel, amit kell... Pop-szinten ez teljesen elfogadott és általános dolog, nincs belőle semmi probléma; a metalosok viszont húzzák a szájukat. E mögött lehet némi irigység, mert a poposok sokkal több pénzt keresnek, másrészt szerintük ez a zene megcsúfolása. Egy megközelítésből valóban az, a másikból meg nem: ugyanúgy zenecsinálás, kreatív folyamat. Itt persze felmerül az a kérdés is, hogy ki miért zenél? Mert persze OK, ha kizá­rólag az önmegvalósítás a cél, de akkor nem illik sírni az anyagiak miatt. Sokszor mondom: „jó zenét játszotok, magyarul kéne énekelnetek, és akkor egy kis pénzt is keresnétek vele!" - „Hát azt nem lehet, kizárt". Az itthoni zenekarok 99 %-a elzárkózik éttől, részint azért, mert nem tudnak jó magyar szöveget írni. De talán nem is nekik kéne szöveget írni, hanem megoldaná más. Miért ciki ez?

Melyik hangszeres mire figyeljen oda, amikor írják a számokat?

Egy zenekarban az egyik legfontosabb ember a dobos, mert egy produkció milyensége úgy 80 %-ban függ tőle, és csak elvenni (pénzt és időt) tud egy zenekartól, ha rossz... Létezik persze vágás, editálás, de az vagy segít, vagy nem. Egy gitáros, akkor is sokat tehet hozzá a zenéhez, ha tudja magáról, hogy nem olyan jó. Kitarthat például jó han­gokat, nem kell feltétlenül nagyot szólóznia. A dobosnak nincs ilyen lehetősége. Tartania kell a tempót, végig jól kell üsse a dobot, hogy jó tónussal szóljon, ízes pörgetéseket, break-eket kell kitalálnia a refrén elé... Többek között ettől működik a zene! Hangszerelésnél nagyon oda kell figyelniük a cinhasználatra: a lábcin egy adott témánál nyitott vagy zárt legyen. Vagy ha jön egy zenei „fill" vagyis díszítés bal oldalról, akkor ne a baloldali beütő-tányért üsse... Egy profibb zenekarban ezeket automatikusan szem előtt tartják. A pörgetéseket meg úgy próbálják kitalálni, hogy hozzátegyen egy adott témához, és nem arról van szó, hogy vett a dobos egy új tamot, amit ki szeretne próbálni. Az a tanácsom a ritmusszekciónak, hogy legyen kb. négy alternatívájuk a díszítésekre. Ezekből meg lehet találni a legéletképesebbet, ami miatt majd elisme­rően fognak az emberek beszélni az adott számról. A többi hangszeres­nek meg arra kell vigyáznia, hogy amit majd hallani szeretnének a kész lemezen, az máshogy fog szólni felvétel közben. A szintetizátorokkal előállított hangok ebből a szempontból például nagyon veszélyesek. Most fejeztem be egy albumot, ahol végig billentyű van - szimfonikus hangszínek, zongora sok zengetéssel, stb. - és igen megszenvedtünk vele. Ennek a hangszernek általában sokkal teljesebb a hangképe, mint a többié, ezért nagyon el tud fedni minden mást. Rengeteg időt kell arra szánni, hogy jól működjön együtt a gitárral, dobbal, énekkel.

Szokták még mondani azt is, hogy „kézben van a sound". Mennyire találó ez?

Dob és gitár esetében teljesen így van. Bár erről kevés szó esik, de aki igazán jó zenész, annak hallania kell, sőt fanatikusan kutatnia, hogy mi az adott témához a megfelelő hangképzés. Sajnos kevés olyan zenekar van itthon, ahol nemcsak a hangzást találták ki, hanem azt is, hogy hogyan játsszák el, amit akarnak. Az eddigi egyik legjobb munkám egyébként egy olyan lemez lett, ahol a basszusgitáros nem gyakorolt, a gitárosnak meg „szivacskeze" volt. Képzeld el, ha ők még jó zenészek is lennének és meg tudnák szólaltatni a hangszereiket! Szörnyű dolog volt, hogy „ráhazudtuk" a felvételre, hogy minden jól sikerült... Persze, ez világszinten is így van, de ott akkora a felhozatal, hogy így is csak a legjobbak lesznek etalonok.

Dobosokat szoktak kritizálni azzal, hogy nem ütik elég erősen a dobot. Mennyiben lényeges ez?

Azért mondják ezt, mert ha nagyon vered a dobot, akkor lesz egy speciális hangszíne és akkor „legalább szól valahogy". Sajnos a kérdés nem olyan egyszerű, hogy minél erősebben aprítod, annál jobb. Ismerek olyan magyar dobost, aki nagyon erősen üti a dobot, de ha rossz for­mában van, akkor erősen megütött, de mégis gyenge dobolás hallatszik. Persze olyan profi is van itthon, aki a pergőt és lábcint is mindig nagyon jól megszólaltatja, de nem teljes erőből üti azt.

Elég sok kritika érte a magyar felvételeket eddig, te hogy látod ezeket, mennyire jogosak?

Szerintem itthon nincs olyan ember, aki elhiszi, hogy egy lemez olyan, amilyennek az alkotói eltervezték. Valahogy nincs meg itthon a koncep­ció kultúrája. Vannak zenészek, akik azt szokták mondani, hogy „szarul szól, de ez volt a koncepció". Nincs benne az a hallgatókban (a szakmát és a „félszakmát" is beleértve), hogy itthon is lehet tudatosan lemezeket készíteni. Ez iszonyú nagy hátrány! Szerintük nincs erre alkalmas stúdió, szakember, zenekar. Ebben szerepet játszhat, hogy a nyugati felvételekhez képest a magyar lemezek szerintem még csak 90 %-osak. Kell még egy-két év, hogy teljesen behozzuk a hátrányt. Általában a felvételi láncok (az eszközök sora, amelyeken egy hangszer hangja végigmegy) azok, amiket itthon rosszul raknak össze. Ez még azokra a stúdiókra is igaz, amelyek metalra szakosodtak. Ezért nem tudják hozni azt a felvételi a minőséget, ami ahhoz kell, hogy külföldi színvonalú ke­verést készíthessenek. Magyarul, amit rosszabb minőségben vettek fel, mint nyugaton, az sosem lesz nyugati színvonalú, bármit csinálnak: Arról már nem is beszélve, hogy a PC-vel meg a keverőpulttal végzett keverés között micsoda különbség van!

Min múlik még a maradék 10 %?

A dobfelvétel lehet a kulcs, mert ez a legnehezebb dolog egy projektnél. Jelentős összefüggés van a terem akusztikája és a mikrofonozás között! Külföldön ezt belekalkulálják a dob rögzítésébe. A pergő lecsengését például, alapvetően a terem akusztikájából nyerik. Ha rossz a felvétel lehet cserélni, triggerelni a dobhangokat... Azt a teret azonban, ahol szólt a dob, sajnos nem, mert ez a „bázis", a lényeg. Van olyan stúdió itthon, ami alkalmas lenne erre, de még nem úgy használják ki ezeket az adottságokat, ahogy külföldön.

Tisztázzunk egy-két alapvető dolgot, például mi az a mastering?

Arra találták ki, hogy a készre kevert felvételt effektekkel, kompresz­szorokkal, és más eljárásokkal úgy módosítsák, hogy a hangképe a lehető legoptimálisabb legyen. Itt kapja meg az anyag a végső hang­erejét is. Ezt a hangsáv dinamikájának az összenyomásával, azaz kompresszálásával és ún. véglimiter használatával érik el. Nagy rutinra van szükség hozzá, az eredményt pedig különböző cuccokon kell tesztelni, hogy meghallja az ember a változást. Általában a „tranziens" hangszerek (a tranziens a hang kezdeti kattanását, csapódását jelenti, pl. ahogy a dobot megüti a dobverő), például a lábdob és a pergő, szok­tak lehalkulni, mert ezek lógnak ki legjobban a sztereó sávból. Egy másik irányzat az, hogy minél kevesebb roncsolással még karaktert adunk hozzá a felvételhez, hogy high-end minőségű maradjon. Sajnos az a baj, hogy nincs akkora különbség a kettő között a végeredmény­ben, mint árban. Egy igazán jó, high-end masteringstúdiót összehozni az kb. 60-70 millió forint lenne. Nincs itthon olyan zenekar, aki ezt a minőséget meg tudná fizetni.

Mi az igazság abból, hogy akár Wilyen hamisan felvett énekből tisztát lehet varázsolni? Mennyire lehet ezt a trükköt tetten érni?

Vannak olyan szoftverek, amelyek megfelelő használata után már nem tetten érhető a javítás. Azt vallom azonban, hogy nem érdemes azon rágódni, hogy kihúzták-e az éneket vagy sem, mert szinte minden komolyabb külföldi anyagnál is ezt csinálják. Nem akkora hazugság ez, mint hinnénk: általában inkább csak időspórolás. Ha az idő nem számít, a stúdiós újravetethet mindent, amíg jó nem lesz, és ha nem kimon­dottan rossz az adott énekes, előbb-utóbb felénekli magától is tisztán a dallamot. A szoftver viszont csökkenti a költségeket és a macerát: ha némileg alá- vagy föléintonált az ének, azt egyszerűen ki lehet húzni. Ez praktikus dolog, aztán hogy mennyire öli meg a kreativitást és a művészetet, az már egy másik vita. Fontos azért azt is tudni, hogy gyenge, erőtlen énekből a gép sem csinál csodát és a karaktert, az érzelmeket is csak az ember tudja beleadni a dologba.

Mennyire lehet bátran nyúlni az equalizerekhez? Szokták rebes­getni, hogy tönkreteheti a hangot a fáziseltolódással...

Az equalizer és a szűrő (filter) az alapja a sound design-nak, a hangzás megtervezésének. Sajnos nincsenek tökéletes eszközök, ezért kiváló minőségű EQ-kra van szükség, és még így is könnyen tévútra léphet az ember. A legnagyobb probléma az, ha máshol kezdenek el emelni vele, mint ahol kellene, és emiatt nagyobbat csavarnak a potméteren, hogy elérjék azt a célt, amit szerettek volna hallani. Ott van például a pergő, beleemelnek 4 KHz-nél 15 dB-t, ahelyett, hogy 4 dB-t emelnének 2 KHz­-nél! Digitális rendszereknél ebben gyakorlatilag nincs felső határ: tet­szik, hogy milyen szép görbét rajzoltál a hangnak, és észre sem veszed, hogy 20 dB-t emeltél, feleslegesen. Üresben csak azt hallja az ember, hogy milyen szép fényes lett a hangzás, aztán a keverésnél mégis zajos lesz és érthetetlen.

Érvényes-e ez az erősítő beállításánál is?

Egy jó erősítő egyenesben is jól szól már, úgy, hogy minden EO középen van. Egy Marshall JCM 800-nak és egy Mesa Boogie Dual Rectifiernek is jól kell szólnia így, persze a saját jellegzetes hangkarak­terén belül. Azt is érdemes megemlíteni, hogy az erősítők többsége zenespecifikus, azaz egy adott eszköz csak bizonyos feladatokra alkal­mas.

Biológiából ismert tény, hogy egy bizonyos decibel szint alatt a szub­basszust szűri a fülünk... Milyen hangerőn érdemes keverni?

A keverést semmiképpen sem kell hangorkánban végezni! Olyan hang­erőn érdemes csinálni, ami még nem visz téves útra. Van olyan spekt­rum, például a 20-40 Hz-es tartomány, ami csak borzasztó nagy hang­erőn jön ki, emiatt nem is kell építeni rá. A legtöbb felvételnél ezért ezt ki is tekerik. Ez a tartomány már annyira mély, hogy egy szint fölött gyakor­latilag gyilkolni lehet vele, mert szétverheti az emberi belső szerveket. Olyan hangerőn kell keverni tehát, ahol minden fontosabb hangszín érthetővé válik.