Itt az új Young Stork dal, a Valentino/PTSD

Egy év kihagyás, és mentális összeomlások után tért vissza egy ütős videóklippel YoungStork. A VALENTINO/PTSD dalban a rádöbbenés, és a szakítás utáni düh kap helyet. A videoklipet YoungStork otthonában rögzítettük 4K felbontásban a kedvenc Canon R6 gépünkkel. A felhasznált RGBW fényeink és füstgépünk segítségével igyekeztünk nyomasztó hangulatot teremteni, ami támogatja a klip mondanivalóját. A dal nyelvezete igen kemény, de ha végig olvasod Stork írását arról, hogyan került ebbe a helyzetbe, érteni fogod mit akar vele mondani…

"Kereken egy évet hagytam ki zenélést tekintve. Ami így visszagondolva, a lehető leghasznosabb periódusa volt az életemnek ilyen tekintetben. Beleestem abba a hibába, amibe sokan mások, hogy már nem kísérleteztem, nem próbálgattam új dolgokat, csak az általam jónak gondolt szabványokat követtem. Pedig ez messze áll az én személyiségemtől. Szeretem a hibákat, szeretem elkövetni azokat, ezáltal még többrétűvé válva, még több tapasztalatra szert téve, még több nem járható utat megjelölve. Elérni azokhoz az új, formabontó cuccokhoz, amit először leszólnak, kétségbe vonnak, majd megszoknak, megszeretnek és újra formálva tovább visznek. Ennek a kihagyásnak és a közösségi oldalakról visszavonulásnak az oka a nem rég lezárult párkapcsolatom volt, de ennyire ne rohanjunk előre a sztoriban.

2021. december 7.-én ugyanúgy keltem fel reggel, mint előtte máskor, semmi különöset nem éreztem. Stúdióba indultam Érdre, hogy felvegyünk egy számot. Ugyanaz volt a forgatókönyv, mint előtte, nem aludtam egy órát se, szokásomhoz hűen. A metrón ugyanaz a pánikroham, mint eddig mindig, de ezúttal nem tudtam elvonatkoztatni tőle, nem tudtam ledominálni a tudással ezeket az erős érzelmeket. Hagytam, hogy térdre kényszerítsen és hagytam, hogy teljesen szétessen a tudatom. Annyira erősen kezdtem el disszociálni (testtől elrugaszkodott érzés, mintha harmadik szögből, külső szemlélője lennél csak a saját életednek), hogy kénytelen voltam leszállni a tömegközlekedési eszközről. Úgy éreztem, hogy a saját tarkómon ülök és onnan nézem magam. Ilyen régi halszemobjektív flashben meglőtt videoklip stílusban láttam a történéseket. Mintha csak egy szimuláció lenne a valóság, ahol egyre jobban esik szét a textúrája a pályának és egyre jobban buggol a “karakter”-em. Mintha csak egy illúzió lenne az, amit látok, egy erőteljesebb álom, amiről nem tudod elmondani, hogy igazi-e vagy sem. Egyre jobban forgattam bele magam ebbe az élménybe, őszintén nem tudom, hogy hogy tudtam hazasétálni. Azt éreztem, hogy kontrollt fogok veszteni, hogy a tudatom teljesen elhagyja a testemet. Mintha a testem egy fékezhetetlen autó lenne, ami az én akaratomon kívül száguldozik egy autópályán, szembe a forgalommal és én csak a hátsóütésen kapaszkodom. Pedig eddig én vezettem. Ahogy hazaértem, a lakásom, a szomszédok, amiket és akiket már hosszú évek óta ismerek, idegennek hatottak. Tudtam, hogy már láttam őket, de mégis szürreális/természetellenes élménynek hatott a jelenlétük. Mintha egy köd szerű burok lebegett volna az agyam körül, amitől nem tudom teljesen megérinteni a valóságot. Látom, de nem vagyok a részese. Nem élményszerű, hanem mintha csak egy régi emlék lenne, de nem az én emlékeim. Későbbiekben ezt olyan szintre járattam, hogy a saját beimagnált emlékeimtől is megijedtem. Láttam magam előtt egy régi emlékem és ahogy “rebootolt” az agyam megijedtem, hogy miért nem ott vagyok, és hogy kerültem ide?

Visszatérve erre a decemberi napra. Reménykedtem, hogy az lesz, mint a régi, átmulatott, erősen túltolt éjszakák után, hogy egy kiadós alvás segít és minden olyan lesz, mintha mi sem történt volna. Három napon keresztül aludtam, de még mindig ugyanazt éreztem. Nem mertem lemászni a galériámról, mert beszűkült a világ arra a kis helyre. Nem segített a helyzeten az sem, hogy ekkor már tudtam, hogy a barátnőm kihasznál, felhasznál és csak érdekből van mellettem. Annyira jól játszotta a karakterét, hogy még az én tűpontos megérzéseim is képes volt elködösíteni. Teltek így a hónapok, minden szokásomtól megfosztott, régi barátságokat zártam le, hogy több figyelmet szentelhessek rá és hogy ne mindenért azt a grimaszt kapjam. Az a fajta virág vagyok, ami csak addig tartja nyitva a szirmait míg kapja folyamatosan a fényforrást. Ahogy lekapcsolják a lámpát, visszazárkózik. Míg ő elérte, hogy semmi és senki másra ne koncentráljak, addig párhuzamosan egyre kevesebbet foglalkozott velem. Napokig hagyott a csendben, napokig hagyott egyedül a saját gondolataimmal, aminek hatására még erősebbek lettek a szorongás és pánik élményeim. Éreztem, hogy ez az általa rég megismert és titkolt fiú miatt van, de nem akartam realizálni.

Február 16.-án kerestem fel Tóth Horváth Gábor pszichológus barátomat. Alsóhangon 10 éve ismerem, az ő segítségével elkezdtem visszaszokni a kintléthez, bár nem fogtam fel a történéseket és robotpilótában volt az agyam, de bátorkodtam csinálni dolgokat. Ekkor erősödött meg a kapcsolatom a szomszédjaimmal, Vivivel, Lacival és Fannival, illetve rengeteget segített Link Geri barátom és zenészkollegám, Falkon is. Itt azt éreztem, hogy „Oké, kint vagyok, de még is hogy kellene éreznem magamat?” Álomszerű még mindig minden, lesz ez valaha jobb? Vagy örökre ilyen maradok? Már nem is emlékszem milyen amikor minden “normális”, kiszámítható ritmusra alapuló, önfeledt, nem gondolkozol csak cselekszel és közben meg is éled a pillanatot. Mindfullness élmény. Egyre rosszabb és nyilvánvalóbb lett számomra mit tesz a barátnőm, és minél inkább tagadta, annál több lett a kérdés. Augusztus környékén estem vissza még erősebben. Szakítani akartam vele, de könyörgött, hogy ne tegyem. Mára már világos, hogy ez azért volt, mert a „B” opcióját itt még nem érezte erősnek, kellett neki egy sziget, ahonnan kievezve felmérheti az új terepet, mielőtt lépne. Egyre igénytelenebb lettem a személyiségemre, egyre jobban zárkóztam el mindenkitől és innentől kezdve még a lakásból is alig jártam ki. Minden munkámat itthonról végeztem, ahogy minden mást is. Elérkezett ismételten a december. December 15., amikorra már úgy érezte, hogy végre eleget élősködött és tovább áll, ekkor már a másik srác is be volt biztosítva és csak várta az alkalmat, hogy léphessen. A lehető legpatkánybab módon távozott, itt hagyva engem az általa kreált, átmeneti mentális panaszokkal, mély gödörben. Még napokig szépített nekem. Egy hét volt mire felfogtam, hogy mi történt. Vártam rá, hogy majd visszatér, küzdöttem érte még ebben a helyzetben is. Kint ültem egész nap a gangon várva, hogy hátha meglátom a lépcsőfordulóban, hogy hazajön és az egész csak egy vicc. De nem jött többet.

Barátaimmal és a Nortyx csapatával kiépítettünk itthonra egy stúdiót. Ettől a pillanattól küzdöttem magammal és 24/7 zenéltem. Az erős szorongás okozta testi tüneteket a zenéléssel tereltem elviselhető formába. Egyre több barátom bukkant fel, egyre több szeretetet kaptam, egyre több pénz állt a házhoz és egyre jobb zenéket kezdtem el csinálni. Olyanokat, amikre évek múlva is azt fogom mondani, hogy ez kemény. Az album címét a kedvenc parfümöm neve ihlette. Klasszikus romantikus flash vagyok és úgy érzem, hogy végre férfivá válok. Nem akarok már senkire sem hasonlítani, nem akarok másokhoz tartozni. Elértem, hogy olyan legyen a gravitációm, ami másokat szippant be. Minden szavamért kiállok, nem tántoríthat el most már senki attól, amit akarok. És amit akarok az az, hogy újra rendben legyen az életem, hogy a barátaim mindig minden körülmények között számíthassanak rám, hogy meghálálhassam a sikereimmel ezt a rengeteget időt, energiát, áldozatot, pénzt és figyelmet, amit rám szenteltek az elmúlt 3 hónapban. Az albumon lévő számok a szakítás utáni gyászidőszak klasszikus, már-már klisés szegmenseit dolgozzák fel, mint a düh, a regresszió, hárítás, beletörődés, elengedés a lázadás és minden, ami ezzel jár, viszont az én „izéjeimmel” tálalva azt. A Valentino/PTSD a hárítást és a lázadozást tükrözi. Nem tudom elfogadni a történteket, az Ego-m nem képes elfogadni azt, hogy egy hallgatómra lettem cserélve, nem képes elfogadni az árulást és jellemtelenséget."